Tzumó lényegre tört

Fidelio

Tzumó Árpád zongorista, a Vienna Konservatorium tanárának nemzetközi kvintettjével lényegre törő, átgondolt, élettel és szépséggel teli produkcióval állt április 3-án a Fesztivál Színház közönsége elé – írja Zipernovszky Kornél. Jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

A briliáns képességű Tzumó tüzéről és oroszlánkörmeiről eddig is sokat lehetett hallani, 2001-ben nagy durranással indult szóló pályájának hol szerencsés, hol kevésbé előnyös fordulatai mégis sokáig csak a nagy ígéret kategóriában tartották. Ezek okairól egyszer érdemes lenne elmélkedni, az egyik bizonyosan az, hogy generációs szempontból nehezebb a helyzete, mint az előtte járóknak, Tzumó idén 36, persze az utána jövőkről meg még nem tudjuk, hogyan hajóznak a cél felé. Az utóbbi években megpróbálta saját maga újradefiniálni pályáját, hiszen olyan sok stílusban otthon van: space jazz albummal, jazz-rockkal, majd új partnerekkel próbálkozott. Idén már megjelent egy szóló lemeze, melyen újabb irány; népdalfeldolgozások hallhatók, erre még visszatérek. Egy hosszabb előkészítést igénylő projektje volt az, amely miatt mégsem ennek az újdonságnak (Hungarian Folk Songs – Hunnia) a bemutatóját hallottuk április 3-án a Fesztivál Színházban, hanem egy vadonatúj produkciót. Persze, ilyen abszolút világszínvonalú jazzhez nem csak szervezés kellett, hanem az előkészítés művészi megalapozása is. Tzumóról sokan tudják, hogy itthoni, tehetségkutatókon elért sikerei után a Berklee-re kapott ösztöndíjat, ennél aligha van magasabban jegyzett jazz oktatási intézmény jelenleg a világon. Viszont innen felvételt nyert a Thelonious Monkról elnevezett, eredetileg Kaliforniában létesült poszt-graduális intézmény képzésére, és a szuper-tehetségek között le is diplomázott. Monk dobos fián kívül az iskola meghatározó személyiségei Herbie Hancock, Wayne Shorter, Terence Blanchard és további sztárok, Tzumó joggal tartja tehát magát Hancock-tanítványnak.

A kulcsmotívum mindenképpen Tzumó és a vele nagyjából egyidős szlovén tenorszaxofonos, Jure Pukl tizenéves, az amerikai tanulmányok idejére visszanyúló barátsága. Idén újra nagyobb európai turnén vettek részt úgy, hogy Pukl mellett Daniel Nösig osztrák trombitás volt a zenekar vezetője, és Tzumón kívül játszott benne Gregory Hutchinson amerikai sztár dobos is, a bőgős pedig a szintén amerikai Josh Ginsburg volt, ennek a zenekarnak egy variációja az Opusban is fellépett idén.

Közülük Tzumó, Pukl és Ginsburg jöttek el a Müpába is, a dobok mögé pedig a náluk is fiatalabb amerikai Kyle Poole ült, aki 17 éves kora óta New York Cityben él. 2012-ben bekerült zenekarával, a Poole and The Ganggel a Thelonious Monk-verseny elődöntőjébe, azóta alapember a Nagy Alma jazzéletében. A Thelonious Monk-verseny jelentette éppen a rákövetkező évben a chilei Melissa Aldana tenorszaxofonos számára is a kiugrást, amikor megnyerte a szólisták vetélkedését. Aldana is a Berklee jazziskolába járt és költözött végül New York-ba. Tavaly ő kapta a legnagyobb tehetségnek járó díjat a Downbeat című szaklap kritikusaitól. Aldana és Tzumó között a kapocs Pukl, mindketten voltak már Jure vendégei, még egyszerre is, de együtt még nem. És, hogy hosszú bevezetőmet lezárjam végre, ez volt az a váratlanságot magában foglaló, plusz adrenalin pumpa, a „stenk“, amelynek a közönség volt a legnagyobb nyertese.

Tzumó szólóban kezdte a koncertet, és két népdalt játszott el összefűzve prelűdként. Eltérően például a Szakcsi-féle alapállástól, ezek kottában/fejben születtek, és szinte abból lejátszott feldolgozást hallottunk. A kíséret a Mikrokozmosz Bartókjáéra emlékeztetően adott kontrasztot a melódiának, ritmikailag viszont természetesen sokkal szabadabban fogta fel a témákat. Az improvizáció pedig kellő mértékben absztrahálta a témát, és „vitte át“ a népdalt „a túlsó partra“. Igen, ez a merítés az archaikus kultúrából engem a Nagy László-lírára emlékeztetett. Érett, higgadt, ugyanakkor belső feszültséggel telített pár perc volt, amely előre vetítette számomra a zongorista legújabb erényeit az egész koncertre.

Triódarabbal folytatták, Tzumó számának (Blues For Hal), a hard bop hagyománynak, mint a továbbiakban irányadó értelmezési keretnek a lefektetésével. Már itt is óriási léptekkel haladtunk előre az intenzitás potméterén egyet-egyet számonként csavarva, és még csak trió játszott, tökéletes arányokban elosztva a hagyományos szerepeket – pedig hol voltunk még a slágeres Fast Train-től vagy a zárószámként nagyot csattanó Take It or Leave It-től! Ginsburg bőgőzése minden terhet elbírt, ritmikában, hangulatváltásban igazi oszlopa volt a zenekarnak, Poole-nak pedig az érzékenysége, finom keze volt egyenesen lenyűgöző. Aldana saját számával kezdett. Aki a közönségben tisztában volt a tenorszaxofonos származásával, hamar rájöhetett a latin ritmusokból, hogy ez az ő szerzeménye.

Aldana, a fiatal sztár azonnal megmutatta, hogy zenekarvezető alkat, tele van ötlettel, bravúrosan kezeli a hangszerét, előbb kívülre és belülre figyel, és csak úgy szólaltatja meg, ha a kettő együtt mozog. Stílusa az improvizált melódiákban alapvetően a nagy hangközugrásokra épül, amelyeket különböző művészi célok érdekében tud bevetni. Lehet vele kapcsolatban a nagy előadók hatásáról beszélni, talán leginkább Rollins-unokának lehet őt tartani, de mindennek nincs különösebb jelentősége, eredetisége tökéletesen érvényesült. És még valami vele kapcsolatban: Aldana tenoron nem a szexis, csajos, funkys, hanem az elmélyült, energiában kicsattanó, ensemble-zenész hozzáállást mutatja (miközben megjelenése szupercsinos). Szólista működése már nem a férfias-nőies dichotómiában írható le, hanem a jó-rossz skálán.

Aldana nagyon klassz muzsikus. Pukl entréje a Gypsy Logic című Tzumó-szerzeménnyel ugyancsak pompásra sikeredett, ezekben az etnikus kategóriákban megragadható ízekben a magyaros rubatóval szemben ő a páratlan balkániakat emelte ki. Aldanához képest a hosszabb futamokat kedveli.

A koncert második részében ezeken a mesterien lerakott alapokon bontakozott ki a díszítés, a variálás, a hangulatok kavalkádja, és a társakról meg a témáról, mint kiindulópontról és úti célról meg nem feledkező szólózás. Minden szólista mesélni akart, és mindenkinek saját sztorijai voltak. Különösen érdekes a két tenoros kontrasztja – nem vetélkedtek, alkati különbözőségük, generációs közelségük és stilisztikai tájékozódásban tetten érhető hasonlóságuk volt a hab a tortán, ha az ember egymáshoz képest hallgatta őket. De a zenekar kvintett volt a koncert döntő részében, merthogy egy emberként sorakoztak fel a közös cél érdekében – csak néha éreztem kisebb zökkenőket az átvezetések, a szóló vége és a következő szóló, vagy a téma visszatérését hozó periódusok közötti „üres“ pillanatokban, például a Nice Thought-ban, ilyenkor voltak kisebb leállások. Aminek az is lehetett az oka, hogy Tzumóék sportot űztek abból, hogy ilyenkor a breakből újrainduló, ellenállhatatlan szvinggel megint bemozgassák az egész házat.

A produkció egészet nézve kívánni sem tudok magamnak jobb koncertet. A leginkább fantasztikus a dologban, hogy szinte csak vadonatúj számokat hallottunk: ezeket a zenéket Tzumó, talán egy vagy két kivétellel, mint a gyönyörű trió-ballada, amelyet Charlie Haden emlékére komponált, most szerezte. Az olvasóknak, mielőtt bánni kezdenék, hogy nem töltötték meg a Fesztivál Színházat erre a koncertre, azzal a jó hírrel szolgálhatok, hogy a nemzetközi csapat egyúttal lemezt is felvett, tehát ezt a pompás produkciót ilyen formában még hallhatják.